Che

Bár a Mammutban néztük meg, érdekes módon nem a szokásos közönség volt a moziban. Igaz, talán azért, mert ez a téma nem köti le a „harcos-baszós-partraszállós” RTL Klub nézőt. (megjegyzem, elsőkézből való infó: az RTL azért nem ad le anyagokat nyugdíjasokról, mert nem férnek bele a 18-49-ig belőtt célközönségükbe)

Útálom a „road movie” kifejezést, nem jelent semmit. Nem lehet egy kalap alá vonni a Thelma és Louise-t vagy a Rainman-t ezzel a darabbal. Csak azért írom ezt, mert olvastam már kritikát, amelyik ezt a filmet is road movie-ként emlegeti. Nem erről szól. Talán el kéne olvasnom Ernesto könyvét, hogy valóban megértsem, milyen hatások érték ezen az úton, hogyan lett belőle az a harcos kommunista, ahogy ma emlékszik rá mindenki. (a film utáni első gondolatom nekem is az volt, hogy belépek a kommunista pártba…)

Ezek azok az élmények, amik után minden alkalommal elszégyellem magam, mert rájövök, hogy mennyi mindent tehetnék én is, hogy másokon segítsek. Végiggondolom sokszor, hogy idős embereknek, talán egy öregek otthonának tudnék segíteni, aztán soha nem jutok túl a gondolaton. Lustaság, tudom. Pedig milyen egyszerű lenne, csak egy héten kétszer elmenni, és kiváltani helyettük a gyógyszert, sorban állni, elmenni a boltba, elintézni olyanokat, amik nekem egyszerűek, nekik viszont fárasztó… csak hát ehhez be kéne erre rendezkednem. És miközben Nyuszi egy héten kétszer megy hajléktalanokat etetni, és Móni is állatmenhelyeken dolgozik néha, én lustán ülök itthon, és csak gondolatban jutok idáig. De azért legalább az a jó érzés megvan, hogy a wiw-es ruhagyűjtéshez tavaly sikerült vagy 6 zsákot elvinnem, és idén is szeretnék majd ennyit vinni.
Minden alkalommal, amikor a buszmegállókban álló botos bácsikat és néniket látom, miközben én a kocsimban ülök, és zenét hallgatok, legszívesebben megállnék és felvenném őket. És aztán továbbmegyek. Gyengeség?